Eredetünk

Menedék

Valaki nemrég, amikor elkezdtem neki beszélni a Menedékről, leintett, hogy: „Ja, ja, értem… Ez tulajdonképp egy parkoló.”
 
Hát, valami olyasmi. Itt lehet „parkolni”. Amíg el nem indul valaki. Magától. Nem úgy, hogy tolják. Vagy húzzák. Vontatják vagy taszigálják… Nem kívülről akarják, hogy menjen. Ő akar menni.
 
Itt mindenki annyi ideig parkolhat, amíg magától elindul. Mert dolga van az életben. Mert élni akar. Mert van miért. 
 


Kinek mennyi?
 
„Mennyi ideig lehet itt valaki?” – Ez az egyik leggyakoribb kérdés, amit feltesznek az érdeklődők. Kinek mennyi időre van szüksége. Amíg elindul. Addig. Ez az optimista válasz.
 
A realista meg ez: amíg a pénzünk tart. Én ezt mondom mindenkinek, hogy ne okozzak csalódást. És mindig remélem, hogy a szükségek és a lehetőségek a Menedékben találkoznak.
 
Van, akinek két hét elegendő, van, akinek hónapok, évek kellenek. Senki esetében nem tudjuk előre, mennyi időre van szüksége. Pont neki. Ezt csak ő tudhatja, senki más, ám legtöbbször ő sem tudja előre, pontosan, hogy mennyi lesz az annyi. Honnan tudhatnám én, te, honnan tudhatnánk mi jobban, hogy mennyi időre van szüksége? 
 
Saját ritmus
 
Az egyik legfontosabb dolog, ami a Menedékben lehetséges, az autoritmia. A saját ritmus. Az enyém, nem a tiéd. Az övé, nem a miénk. Mindenkinek a magáé. Még akkor is, ha van közös, amiben mind benne vagyunk. Ha a szeretet az, amiben mind benne vagyunk, akkor annak nem kell alárendelnie magát senkinek, abban nem kell eltűnnie senkinek. Abban jelen lehet mindenki a saját ritmusában. 
 
Ahhoz, hogy valaki előbújjon, megjelenjen, megtalálja magát, megszülessen, nem kell semmi más, csak türelemmel várni, lenni. Mint a jó bába a szülésnél. Nem sürget, nem vezet, csak van. A születendő a saját ritmusában jöhet. Az anya a saját ritmusában szülhet. Mindketten a saját ritmusukban, és egymás, illetve a szülés–születés ritmusában születnek újjá, születnek újra. Mert minden születés és szülés után megváltozik az életünk. Soha többé nem lesz már ugyanúgy semmi ebben az életünkben, mint azelőtt. 
 
A környezet
 
A környezet ránk gyakorolt hatása messze túlmutat azon, amit a hétköznapokban gondolunk róla. Ha egyáltalán gondolunk bármit is…
 
Nemrég olvastam egy cikket, ami egy női magazinban jelent meg. A cikk írója azt állítja, hogy nagyon káros, ha mások véleményétől, ítéleteitől, esetleg dicséretétől függünk, és meg kell szabadulnunk ettől a függőségünktől, teljes mértékben függetlenné kell válnunk az önállósághoz és a boldogsághoz. Szerintem, ha ez bármelyikünknek sikerülne, akkor megőrülnénk. Nem tudunk nem függni a környezetünktől. És az nem tud nem hatni ránk. Ha teljesen süket, vak és érzéketlen vagyok a környezetemre, amelyben élek – csak azért, mert nem szeretnék függőségbe kerülni tőle –, akkor minek élek, miért vagyok abban a környezetben? Ha nem akarok ott lenni, ahol vagyok, ha nem akarok kapcsolatban lenni azokkal, akik körülöttem vannak, akik a társaságom, akkor legjobb, ha elmegyek oda, azok közé az emberek közé, ahol, akikkel kapcsolatban akarok lenni, akiktől függeni akarok. Mindannyian függünk valakitől, valamitől.
 
Útvesztő
 
Ha nehéz a jelenben lenned, az talán azért van, mert a múltban valami rossz vagy nehéz volt. Valaki rosszul bánt veled, valakit elvesztettél, aki közel volt, vagy egyedül voltál… Talán amikor nagyon kicsi voltál, vagy nagyobb… 
 
Sokan élnek úgy – sok fiatal, akik pszichiátriára kerülnek –, mintha folyamatosan vajúdnának. Meg akarják szülni magukat, de nem tudják, hogyan tegyék, meg akarnak születni, de nem találják a kijáratot. 
 
Ha valaki egyszer nagyon megijedt valamitől, akkor nem mer itt lenni, nem mer jelen lenni, örökösen menekül a jelentől. Talán, mert emlékszik arra, hogy amikor igazán jelen volt, akkor valaki bántotta. Ha valaki nem tud fizikailag elmenekülni egy helyzetből, ahol bántják, ahol nagyon megijed valamitől, akkor elmenekül a testéből, hogy ne fájjon az, ami történt, amire nem akar emlékezni. Néha saját pszichéjük útvesztőjébe kerülnek emberek. Innen az egyetlen lehetséges kijárat a MOST, a jelen pillanat lehet. De hogy ez a most mikor jön el? Kinek mikor. Talán, ha a környezet olyan emberekből áll, akik nem félnek, akik szeretettel veszik körül azt, aki fél, ha nem akarnak tőle semmit – még azt sem, hogy ne féljen –, akkor lehet, hogy egyszer csak most lesz. 
 
Feldmár András mesélt egyszer arról, hogy volt egy élménye, amikor tisztán tudta, hogy két nagy tudatállapot létezik. Az egyik sötét, hideg, magányos, a másik fényes, meleg, társas. Előbbi a szégyen, utóbbi a szeretet. Ha választhatnék, hová szeretnék megérkezni a labirintusomból, vagy hová szeretnék megszületni, biztosan a fényes, meleg helyet választanám, ahol nem lennék egyedül.  
 
Család, nem család…
 
Amikor a Soteria Alapítvány Menedék programja megnyitotta az első házát, és beköltöztek a lakók, egyszer csak rádöbbentem, hogy „Te jó ég, lett egy új családom…” Nagyon megijedtem. Ezt az új családot is el kell tartani, gondoskodni kell róla, szeretni kell stb. Nehéz érzéseim közepette eszembe jutott egy barátom, aki szintén nagyon sokat gondolkodott a Menedékhez hasonló házakról. Ő azt mondta egyszer, hogy talán örökbefogadó családokat kellene találni azoknak az embereknek, akiket kényszerből a pszichiátria „fogad” be. A pszichiátria nem egy jó család. 
 
Talán egy elég jó családra lenne szükségük azoknak, akiknek nem volt elég jó a családjuk. A bökkenő csak az, hogy nem lehet már senki igazán senkinek sem az anyja, apja, testvére, nem lehet visszamenni az időben, hogy kezdjük újra, hogy kijavítsuk vagy átírjuk. Soha nem lesz már az, ami elveszett. 
 
De lehet valami más, most. Lehet olyan, amilyen eddig nem volt. Lehet olyan, hogy akár érdemes itt, most lenni. 
 
Valaki mesélte egyszer, hogy amikor a gyereke kicsi volt, elküldték egy pszichológushoz, aki azt kérte a gyerektől, hogy rajzolja le a családját egy papírlapra. A kisgyerek csak ült, és nem mozdult. A pszichológus megkérdezte, hogy mi a baj, miért nem rajzol. A gyerek a szemébe nézett, és azt mondta: „Sajnos ez nem fog menni, mert az egész emberiség nem fér rá erre a papírra.”
 
A Menedékkel is valahogy így van: ha le kéne rajzolnom, mi is az, nem férne rá arra a papírra… 
 
Önként
 
A házban élőknek önkéntesek segítenek, ha van miben, illetve önkéntesek vannak mellettük, ha valaki igényli egy másik ember jelenlétét. Például azért, mert nem akar egyedül lenni, vagy fél, vagy csak. Különben a Menedékben indokolni sem kell, hogy miért vannak egymás társaságában az emberek. Ha egymás társaságában vannak, akkor nagy valószínűséggel ezt akarják. Mert nem kötelező egymás társasága. Mindenkinek van külön szobája, ahová elvonulhat, vagy szabadon elmehet, ha épp nem akar a házban lenni, illetve máshol van dolga. 
 
Ide mindenki önként jön be, akár lakó, akár önkéntes, és jó esetben önként is távozik. 
 
Egyáltalán, az, hogy valaki lakó-e, önkéntes-e, az is önkéntes. Mert bármelyikünk lehet bármelyik. Azt mondta Feldmár András, hogy tulajdonképpen az, hogy valaki most épp önkéntes, az csak annyit jelent, hogy ő most ideiglenesen épp szerencsés helyzetben van. Szóval, bárkivel megtörténhet, hogy épp lakó lenne inkább. Az ezzel a lehetőséggel való azonosulás gyakorlása akár ajánlott feladat lehetne minden ember számára. Ennek gyakorlásához van egy nagyon egyszerű, nagyszerű mondat, mint meditációs objektum: „Velem is megtörténhet.”
 
42…
 
Amikor a Menedékről beszélgetek emberekkel, gyakran érzem úgy magam, mintha Douglas Adams könyvének, a Galaxis útikalauz stopposoknak központi kérdésére, hogy mi az élet értelme, vagyis a Menedék esetében: mitől „gyógyulnak” meg majd azok az emberek, akik itt vannak, én sem tudok okosabbat mondani, mint az említett regényben a számítógép… 
 
Fogalmam sincs. Ezt senki sem tudhatja előre. 
 
De egy dolgot tudok: egy jó környezet, ahol nem akarja senki, hogy valamilyen legyek, ahol lehetek, ahogy vagyok, ahol jól bánnak velem, ott lehet, hogy saját magam találom meg a saját válaszomat, vagy végre rájövök arra, mit is akartam kérdezni.
 
Saját történetünk
 
Igen, már van saját, elmesélhető történetünk. 
 
Mióta megnyílt az első házunk – és persze előtte is – rengeteg minden történt. Rengeteg dolgot csináltunk: megtaláltuk a házat, berendeztük, fogadtuk a lakókat, és… És innentől indult az, amit a legnehezebb elképzelni valakinek, aki kívülről kérdezi, hogy: „És mi történik ott velük?” Mármint a lakókkal. Az történik, hogy élnek, vannak, tesznek dolgokat, vagy éppen nem csinálnak semmit… Szóval élnek. Mindeközben ismerkedünk egymással, élvezzük vagy nem élvezzük egymás társaságát, van, aki vidám, van, aki szomorú, van, aki jól érzi magát, van, aki nem. Nincs semmi elvárás. Lehet lenni úgy, ahogy vagyunk.
 
Kinek mi?
 
A Menedék minden lakó számára otthon. Érdekes, hogy mégis mindenki számára nagyon mást jelent az otthon. Van, aki sok időt tölt a házban, van, aki kevesebbet, és most van, aki hetek óta egyáltalán nem jött a házba, mert az utcán él. Azért él ott most, mert ott akar lenni. Azt csinál, amit akar, azokkal találkozik, akikkel akar. Néha éhezik, néha fázik, néha piszkos, de ezek a problémái eddig mindig megoldódtak. Talál rájuk megoldást, és kap segítséget. Azt fogad el, amit akar, és azt utasít el, amit akar. Szabadon. Régebben ennek a töredékéért is pszichiátriára vitték, s bezárták. 
 
Nem könnyű helyzet. Minket is sokat foglalkoztat, vajon ilyenkor mivel teszünk jót, de legalábbis mivel nem teszünk rosszat. Te mit tennél, ha a nagykorú gyereked azt mondaná: „Most megyek, és kipróbálom, milyen az utcán élni?” 
 
Mindenki másért van itt, a Menedékben. Van, aki szeretne leállni azokról a pszichiátriai szerekről, amiket több éven keresztül szedett. Van, akinek sohasem volt igazi otthona. Van, akinek van otthona, csak épp ő nincs otthon benne. Valójában mind otthontalanok. Ki így, ki úgy. A Menedék egy hely, ahol van hely és van idő arra, hogy otthon legyen, átmenetileg. Remélem, egyszer mind megtalálják a saját, igazi otthonukat.
 
Definíció
 
Sokak igénye, hogy röviden, mindenki számára érthetően definiáljuk a Menedéket. Talán egyszer majd lesz egy gyűjteményünk arról, kinek mi a Menedék. Addig is itt van néhány próbálkozás. 
 
Olvastam valahol egy történetet egy gururól, aki azt kérdezte a tanítványaitól, hogy miből tudják megmondani, hogy véget ért az éjszaka, és elkezdődött a nappal. A tanítványok mondtak mindenféle logikus választ, de a guru nem volt elégedett egyikkel sem, majd végül ezt mondta: „Akkor, ha egy embernek az arcába nézel, és felismered benne a testvéredet. Amíg erre képtelen vagy, mindegy, hol áll a nap, számodra továbbra is éjszaka van…” 
 
A Menedék egy hely, ahol élet van, ahol megteheted, hogy egy időre kiszállj abból, amit úgy hívnak, hogy mások élete, és megtalálhatod azt, ami a te életed. Hogy ne kelljen mások életét a sajátodként élned. Hogy rájöhess arra: mások élete nem a te életed. Hogy rájöhess, kikkel vágysz megosztani a saját életedet, és eldönthesd, kikkel akarod megosztani a vágyaidat. 
 
A Menedék tulajdonképpen olyan, mint egy eddig fel nem ismert elemi szükségletünk. Amíg nem létezik a valóságban, sötétben van, mint az önmagunktól megtagadott szeretet.
 
A mi Menedékünk már létezik. 
 
 
(Soltész Ágnes, szociológus, a Soteria Alapítvány kuratóriumi elnöke, a Menedék Program szupervizora, a Menedék ház szakmai vezetőjének írása) 
 
 

Minimenedék

Amíg nem gyűjtünk össze elég pénzt a saját házunk újraindítására, a Minimenedék keretén belül igény szerint "házhoz megyünk". Krízis, elakadás esetén, vagy ha valaki fél és nem szeretne egyedül lenni, de a pszichiátriát szeretné elkerülni, hívhat bennünket.

Felkészítő beszélgetésen és kéthetente szupervízión vehetnek részt az ide csatlakozó önkéntesek.