- Társítsátok a költőket verseikhez!
Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Varró Dániel, Nemes Nagy Ágnes, Balassi Bálint, Vörösmarty Mihály
Walesi bárdok, Tavaszi felhők, Email, Zsugori uram, Hogy Júliára talála így köszöne neki, Búvár kund, Email, Arany Jánoshoz
“Email”
„Hát el vagyok egészen andalodva,
és gyönge szívem, ímé, reszketeg,
mióta éjjelente, hajnalonta
veled titokban ímélezgetek.
Nem kell megszólítás, se semmi cécó,
és az se baj, ha nincsen ékezet,
csak kebelembe vésődjék e négy szó,
hogy: Önnek új levele érkezett!
Az egész világ egy linkgyűjtemény,
az emberek, a tárgyak benne linkek,
bárhova kattintok, te tűnsz elém,
te vagy felvillanó websiteja mindnek.
Te dobogsz bennem, mint versben a metrum.
Föltettem háttérnek a képedet,
s míg körülöttünk szikrázik a chat room,
látlak, miközben vakon gépelek.
„Elefánt voltam, jámbor és szegény”
Illyés Gyula: Koszorú
Weöres Sándor: A tündér
József Attila: Medáliák
„Hogy rettenetes elhiszem, de így igaz”
Szabó Lőrinc: Semmiért egészen
Pilinszky János: Trapéz és korlát
Radnóti: Tétova Óda
„Mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten”
József Attila: Elégia
Nemes Nagy Ágnes: A Nyugatról
Tandori Dezső: A régi új
„ Itt kékül meg a kezed, s cintányér arcod itt csattan a földhöz”
Szabó Lőrinc: Valami örök
Csoóri Sándor: Idegszálaival a szél
Nagy László: Tűz
„Alvó szegek a jéghideg homokban
Plakátmagányban ázó éjjelek”
Dsida Jenő: A sötétség verse
Pilinszky János: Négysoros
Áprily Lajos: Tetőn
3. Írjuk meg egy krimi első bekezdését (vagy fejezetét, ha belelendülsz) úgy, hogy ez a 3 mondat legyen benne!
Az áldozat egy tízemeletes ház legfelső emeletéről esett ki
Esik a hó, szenteste van
Sok sajtófotós van a helyszínen, amit a rendőrség biztosít
4. Lázár Ervin A négyszögletú kerek erdő c. meséjét bizonyára mindannyian ismeritek. Kicsit át fogjuk dolgozni a bemutatkozás részt.
Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem.
De hogy mindennap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon. Ott szokott előbukkanni a Szomorúság, a faluvégi dombhát mögül. Hű, komor ám, sötétbarna! Lép egyet, s már a Ráday-kastély tetején van, még egyet, s már itt áll a vasúti kocsma udvarán; s mi neki onnan az én ablakom! Semmi. Már kopog. “Dehogy eresztlek – gondolom -, dehogy!” Törődik is vele! Átszivárog az ablaküvegen, betelepszik a szobámba. A fekete feketébb lesz tőle, a barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megfakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu. Reménykedem mindig, hogy nem hozzám jön. Annyian laknak errefelé… És már kopog is, kopp… kopp.
Ma is elég bánatosan kelt fel a nap. “Rossz jel, hű, de rossz jel!” – gondoltam. Nézek a dombhát felé… Akár ne is mondjam: ott komorlott, gomolygott, nőtt, nődögélt. Jött. Kapkodtam a fejem, menekültem volna. De hova?
Az meg ott már lépni készült. Na, néztem riadtan, mindjárt a Ráday-kastély tetején lesz.
S ebben a pillanatban csöngettek. Nagyon vidáman szólt a csengő. Mert az én csengőm tud vidáman szólni, kétségbeesetten, egykedvűen. Aszerint, hogy éppen ki nyomja kint a gombot. Ugrottam, tártam az ajtót. Na, mondhatom! Még az állam is leesett.
Folytassátok úgy a történetet, hogy elképzelitek
- Ti kinek örülnétek most a legjobban, ha az ajtóban állna (maszkban és kesztyűben!) és aszerint írjátok tovább
- Csak folytassátok. Bárki lehet az ajtóban és bármi lehet a folytatás : )