A Menedékbe önkéntesek járnak, segíteni a ház élete körüli feladatokban, és együtt lenni a lakókkal, amikor igény van rá. Ez utóbbi lehet egy kirándulás, közös főzés, vagy csupán jelenlét, ha nem akarsz egyedül lenni. Hetente egyszer az önkéntesekkel, a lakókkal és a Menedék vezetőjével összeülünk a házban, hogy megbeszéljük a gyakorlati teendőket (például vásárlás, javítások a házban, pénzügyek, rendezvények, stb.), és igény szerint beszéljünk arról, ami van, velünk, köztünk, lakók és lakók, önkéntesek és lakók, önkéntesek és önkéntesek közt. Ha önkéntesnek szeretnél jelentkezni, először egy ilyen alkalommal gyere el a házba. Nincsenek elvárásaink feléd.
Tavaly ősszel csatlakoztam a Menedék önkénteseihez. Megilletődve sétáltam végig a kerten át a házba, emlékszem, mennyire izgultam, milyen lesz. Akkoriban, és még utána jó sokáig, nagyon messze voltam attól, hogy úgy legyek, viselkedjek, ahogyan valójában vagyok, érzek. Mindenkivel nagyon kedves akartam lenni – nem csak a Menedékben -, és viszonzásképp olyan arckifejezéseket, szavakat vártam, amelyek segítettek meghatározni, ki és milyen vagyok én. Igaz, hogy nem féltem olyan helyzetekben, amelyek ijesztőek tudnak lenni, így úgy éreztem, hasznos tagja vagyok a csapatnak, de nem tudtam magam elengedni.
A Menedék olyan környezet volt – és azóta is az – számomra, ahol anélkül tanulhattam, hogy bárki tanítani szeretett volna. Jártam gimnáziumba, egyetemre, dolgoztam és önkénteskedtem itthon és külföldön, a legtöbbet és a legfontosabbat mégis a Menedékben tanultam és tanulom. A saját bőrömön, aktív jelenléttel tapasztalom, részt veszek benne, az életem része. A tanulás azóta nincs külön választva az életemtől. Nem olyan tudásra gondolok, amely elméleti, vagy puszta információ. Olyanra, ami már a zsigereimben van, ami formált; amire egyszerre csak rájöttem, hogy úgy van.
A kicsit több, mint egy év alatt felfedeztem, hogy nincs szükségem másokra ahhoz, hogy szerethető legyek magam számára, és hogy csakis akkor ismerhet meg bárki is, ha önmagamat adom. Az életem akkor kezdődött el, amikor a saját vágyaimat kifejeztem, és autentikusan beszéltem, viselkedtem. Azért fogalmazok így, hogy az “életem”, mert összehasonlíthatatlan az a létmód, amikor mások vágyait elégítettem ki, azzal, ami a valódi élet. Mondjuk az a hasonlat talán megközelítőleg mond valamit, hogy előbbi teher, gürcölés, egy megnyerhetetlen állandó harc, szorongás, mintha egy súlyos vásznat tartanék az arcom előtt, keretestül, keresve mindig valakit, hogy fessen rá, de csak olyat, amilyet én akarok. A valódi élet pedig levegő, igazi nevetés, sírás, igazi kapcsolat másokkal és önmagammal.
Nem egyszeri felfedezés volt ez számomra és nem egyszeri gyakorlás. Minden nap kihívás, hogy megértsem, hogyan tudok túljutni a szégyenen, a bezártságon, hogyan vívhatom ki a szabadságomat mások vágyai, elvárásai közepette. Bele az örvénybe, ki az örvényből, benn a középpontomban, távol a középpontomtól. Közel sem minden nap sikerül, sokszor kétségeim vannak és bizonytalan vagyok, szenvedek, elfáradok, görcsölök. Sokat szeretnék még tanulni, hogyan éljem meg és fejezzem ki az érzelmeimet, hogyan szeressem jól önmagamat.
Az elméleti tudásról azt tanulom a Menedékben, hogyan felejtsem el. Azt is tanulom, hogyan legyek együtt azzal az érzéssel, hogy nem tudom, mit tegyek egy helyzetben. Hogy a bizonytalanság elől nem kell elmenekülni. Nincs szabály, mit kell csinálnom, nincs recept, hogyan csináljam. Egymást bátorítjuk arra, hogyan legyünk közel saját magunkhoz, hogy minden egyes szituációban teljesen jelen tudjunk lenni, magunkhoz hűen reagálni. Aztán megint lesz valami, és akkor megint. Minden pillanatban, minden helyzet új. Mi mást tehetnénk? Van bármi, ami ezen túl tudható, vagy inkább, ez előtt tudható? Szerintem nincs. Ehhez bátorság kell és ezt a bátorságot időről időre felfedezem a Menedékesekben és magamban is.
Nem hiszem el, hogy van olyan, hogy mentális betegség. Ezek csupán szavak: skizofrénia, hiperaktivitás, depresszió. Azért nem hiszem el, hogy bármi igazán fontos jelentésük is van ezeknek a szavaknak, mert korábban elhittem, és az tudom mivel jár. Nálam azzal járt, hogy azt gondoltam, ha mentális betegségem van, akkor valami baj van bennem. El kell mennem orvoshoz, és ő segít meggyógyulni, hisz ő tudja, mi romlott el, és tudja, hogyan kell kezelni. De az orvosok nem tudják, mert nincs mit tudni. Nem romlott el semmi. Egyrészt, mert nincs olyan, hogy a megfelelő dolgokra vágyó Ács Dániel, mint ahogyan van megfelelően működő könyök ízület, másrészt pedig ha valaki megőrül, akkor az egy érvényes emberi (igaz, művészi) reakció egy embertelen helyzetre, nem pedig egy tönkrement testrész.
Ha van baj, az nem bennünk, hanem közöttünk van. A probléma emberi, etikai, politikai, nem pedig orvosi. Kulcsfontosságú volt ezt megértenem ahhoz, hogy lássam, miért olyan különleges hely a Menedék. Ha valaki elveszti a kapcsolatot a benne élő érzelmi valósággal, nem gyógyszert kell neki adni, és elkülöníteni, vagy egyéb speciális módszert alkalmazni, hanem keresni kell valakit, vagy valakiket, akit tudnak rá szeretettel figyelni és vigyázni, amíg újra megtalálja a kapcsolatot önmagával. Először Feldmár András könyveiben, majd R. D. Laing írásaiban találkoztam ezzel a szemlélettel, de a saját tapasztalataimon keresztül nekem is rá kellett jönnöm arra, miről beszélnek, ahhoz, hogy én is beszélhessek róla.
Felszabadító érzés – mindkét fél számára – úgy tekinteni valakinek a szemébe, úgy állni amellett, akinek pszichiátriai diagnózisa van, vagy éppen megőrül az orrod előtt, hogy közben nem félsz. Amíg másnak láttam őt, mint magamat, addig féltem: nem tudtam, mit kell vele csinálnom. Aztán rájöttem, hogy se nem “kell”, se nem “csinálni”. Olyan ez, mintha egy teljesen más kontextusban kezdenéd el szemlélni a körülötted lévő világot és vennél benne részt. Sokkal kevésbé tartod magad kívülállónak, függetlennek a mindenkori környezetedtől. És sokkal inkább valóságosnak, itt és most zajlónak élsz át egy emberi kapcsolatot.
Hogyan jutottam el odáig, hogy nem félek attól, aki furcsán viselkedik? Egyrészt a Menedékben töltöttem és töltök együtt időt olyan emberekkel, akiknek pszichiátriai diagnózisuk van, olyanokkal is, akik éppen megőrültek. Másrészt magam is átmentem egy olyan, mindent felforgató krízisen egy-másfél évvel ezelőtt, amely után nem félek a magamban zajló folyamatoktól. Elengedtem valamit, amiről azt hittem, hogy nincs is, vagy ha van és elengedem, akkor meghalok. És nem haltam meg. Szívet tépően fájt. A trauma felszínre, a jelenbe kerülése és a veszteségeim megsiratása előtt hónapokig rettegtem. Féltem a saját gondolataimtól, amelyek iszonyatos erővel és sebességgel hadakoztak egymással, az álmaimtól, mások reakcióitól. Nem tudtam rádió, vagy tévé nélkül elaludni, vagy egyáltalán nem aludtam, remegtem, kivert a veríték, összegörnyedve, sápadtan, a vállaimat a füleimhez húzva éltem. Próbáltam életben maradni. A rettegés, a félelem, hogy megőrülök, azaz elvesztem a valódi kapcsolatot mindenkivel a külvilágban, hogy magamra maradok, az a halált, vagy annál is rosszabbat jelentette: börtönt, szenvedést, elhagyatottságot, szégyent és végső megszűnést.
Úgy féltem, hogy azóta nem félek félni. Tudom a zsigereimben, hogy nincs mitől félni, ezért nem ijedek meg akkor sem, ha éppen félek. Az, ami belőlem jöhet, nem idegen többé, érzem, hogy nincs más választásom, sőt, a legjobban teszem, ha engedem kijönni, ami jön és szentként tekintek az érzéseimre, a vágyaimra. Nem félek bátor lenni ahhoz, hogy kíváncsian várjam, mi fakad belőlem. Éppen ezért nem félek attól sem, ha más van messze az érzelmi valóságától, és “depressziós”, vagy talál egy kiskaput az elméjében, amin keresztül ki tud folyni az univerzumba, és meg tud őrülni.
Nem tudom, visszatalál-e mindig, aki megőrül, és hová talál vissza, de a legnagyobb esélyem arra, hogy ne ártsak neki mindeközben akkor van, ha félelem nélkül, szeretettel tudok mellette lenni, ha épp szüksége van rá, vagy én aggódom érte és szeretnék mellette lenni, nehogy beverje a fejét, vagy elüsse egy autó. És ha már nem tudok félelem nélkül, szeretettel mellette lenni, de mégis fontos nekem, akkor megkérek valaki mást, hogy vigyázzon rá. És remélem, hogy mindig lesz valaki, aki ott tud lenni. Ahogy eddig is megmutatkozott, valószínűleg később is meg fog mutatkozni, mekkora a Menedék kapacitása. Szeretnénk, ha minél többen lennénk, önkéntesek, és ha még egy, vagy több Menedéket tarthatnánk fent Magyarországon.
Ehhez persze pénzre van szükségünk. A Menedék állami és önkormányzati források nélkül, magánszemélyek felajánlásaiból, civil pályázati pénzekből, és legnagyobb részt a Menedék szülőatyja, Feldmár András előadásainak és könyveinek bevételeiből tartja fenn magát. András Kanadában él és dolgozik, interneten és telefonon érhetjük el egymást, évente kétszer pedig személyesen a házba látogat egy-egy napra. A Menedék szakmai vezetője Soltész Ágnes, a Soteria Alapítvány kuratóriumának elnöke, napi kapcsolatban van a lakókkal, az önkéntesekkel és Andrással. Ági és András mellett mi, önkéntesek is segítünk a Menedék finanszírozására forrásokat találni. Mindenki azt tesz hozzá, amit tud. Hogy megmaradjon egy olyan hely, ahol otthonra lelsz, amíg hazatalálsz.
(Ács Dániel, a Menedék önkéntesének írása, 2013 október)